„A politikai-szellemi elitek saját csapdájukba léptek, hiszen olyan sikeresen ebrudaltak ki minden, az övékétől eltérő ideológiát saját szférájukból, hogy maguk is elhitték, nem maradt konkurenciájuk. Olyan sikeresen diagnosztizálták és tartották fent a társadalom passzivitásáról, némaságáról és elmaradottságáról szóló téziseket, hogy elveszítették a képességüket arra, hogy észrevegyék a társadalom ideológiai tendenciáit és komolyan számoljanak velük.” Ezt írta Kiss Viktor filozófus a 2008-ban megjelent Fordulatban, melynek aktualitása éppen abban rejlik, hogy lassan az utcán tüntetők egyetlen közös megegyezési pontjává válik.
Új kényszer új reményt szül, társadalmi mozgalmak aktivizálódnak, hiába sopánkodnak a vasfüggöny szétvágását követő mámoros pillanatban megdicsőült nagy „ígérgetők”. Valósággá vált a létező kapitalizmus embertelen és pusztító fékezhetetlensége. Mindennapossá váltak azok a hírek, amelyek a társadalom lélekromboló küzdelmeiről szólnak: a meleg lakás luxusáról; az underclass étrend „tésztakrumpli-kenyér” hármasáról; az 1500-3000 euró közötti áron árult magyar nőkről; a szülői jogok államosításáról; a jó és rossz közmunkások kiszolgáltatottságáról; a vidéki háziorvosok drámai egészségügyi beszámolóiról; a tanítás és tanulás szabadságának korlátozásáról; a hátrányos megkülönböztetés sokszínűségéről stb. Már csak szomorú sóhajjal nyugtázzuk Ferge Zsuzsa sokadik segélykiáltását a több millió súlyos nélkülözésben élő érdekében. A gyerekszegénységi mutató katasztrofális. Közel 800 ezer gyermek él szegénységben. Magyarország a társadalmi igazságtalanság és a kirekesztettség országa lett a mindenkori elit inkompetenciája jóvoltából.
A szociális, gazdasági, ökológiai és morális válság ma már oly súlyos és veszélyes, hogy ez életre hívja az „elnyomottak különböző politikai” képviseletét. Biztató, hogy a civil tüntetések szervezői között egyre több magát feministának valló fiatal kerül színpadra, naivságuk és megmosolyogtató „forradalom” kiáltásuk a politikai regresszióban és társadalmi egyenlőtlenség világában, még ennek ellenére is lelket önt egy mozgalomba. A feminizmus persze nem egy doktriner modell a „helyes” társadalomról, hanem egy mozgásban lévő organikus társadalmi aktivizmus, mely különböző alternatív teóriákat fogalmaz meg.
Sajnálatos, hogy a médiában kiemelt helyen szerepeltetett magyar feministák alig érzékelik a globális folyamatok súlyát, megragadtak a jogok követelésének dogmájánál, hiányzik a helyzet rendszerkritikai elemzése. Nem győznek küzdeni a demokrácia „visszaállításáért”, miközben észre sem veszik, hogy mit sem változik a demokrácia természete győzelem esetén sem, hiszen a patriarchális struktúra továbbra is fennmarad. Nem szólalnak fel a globális tőke uralmával együtt járó strukturális problémák ellen. A nők problémáit az emberi jogok szempontjából nézik, vagyis elfelejtkeznek a gazdasági kizsákmányolásról, ami megalapozza az emberi jogok eltiprását. A nők elleni erőszakról szóló vitákban általában az erőszakos eseményt előidéző körülményekről és a családon belüli erőszakról beszélnek, s tudomást sem vesznek a tőke anyagcsere-folyamatával együtt járó strukturális erőszakról, a gazdaságpolitikai erőszakról, amelynek a nőkre és gyermekekre való hatását Ferge Zsuzsa és mások kutatásai is kimutatták.
Hiányzik a helyzettel való illúzió mentes szembenézés, amely kiszabadít minket a körülmények keserűségéből. A jól fésült „kispolgári” baloldal mellett persze a „civil” színpadon unottan, netán vihogóan rágózó új üdvöske női szónokok sem a tisztánlátás, a bizalom és a vezetői képesség reményét tükrözik. Márpedig annak, aki politikai követelésekkel áll elő, tisztábban kell lennie a kivezető út irányával. A főszervezők ügyetlenkedése éppen annak az ügynek árt, melyet védelmezne.
Marad a változás reménye a „celebbé” nem avanzsált, nem lájkokat gyűjtő, nem média- vagyis „piacképes” civilek kezében, akik a tőke dominanciájának világában pontosan értik, hogy az egyenlőségről szóló társadalmi vitát nem lehet elválasztani az új kapitalizmus kritikájától, a világban kialakult új alárendeltségi viszonyoktól.
Daniel Bensaïd francia filozófus szavai szerint, a politikában nincs tiszta lap, mindig a dolgok közepéből kezdjük újra.
Forrás: http://nol.hu/velemeny/uj-kenyszer-uj-remeny-1508905