Igazságot és védelmet a nőknek!
Az ENSZ 2026-ban a büntetlenség felszámolását követeli. Magyarországon ideje számot adni arról, mit tett és mit mulasztott el a politikai hatalom a nők védelmében.
„Teremtsünk igazságot! Védjük meg az áldozatokat! Vessünk véget a büntetlenségnek!” Ezzel a felszólítással fordul a világhoz az ENSZ nőjogi szervezete, a UN Women a 2026. november 25-én kezdődő, nők elleni erőszak felszámolásáért meghirdetett nemzetközi kampányában.
November 25-én, a nők elleni erőszak megszüntetésének világnapján a világ ismét szembenéz az egyik legsúlyosabb emberi jogi kérdéssel: hogyan lehetséges, hogy a 21. században nők milliói számára az otthon nem a biztonságot, hanem a félelmet jelenti?
Magyarországon ezen a napon már nem elegendő gyertyát gyújtani, szolidaritásról beszélni vagy ünnepélyes támogató nyilatkozatokat tenni. A politikai döntéshozóknak válaszolniuk kell arra, hogy miért nem ratifikálta Magyarország az isztambuli egyezményt, és milyen konkrét intézkedésekkel biztosítják az erőszak áldozatainak tényleges védelmét.
Mert a nők biztonsága nem világnapi jelszó, hanem az állam mindennapi kötelessége.
És amikor egy kormány kétharmados parlamenti felhatalmazással rendelkezik, joggal tehető fel a kérdés: ha a politikai akarat és a törvényalkotási lehetőség adott, miért maradnak még mindig megválaszolatlanok az áldozatvédelem legsúlyosabb kérdései?
Mit mond a magyar állam annak a nőnek, aki két gyerekkel, egy táskával és egy lemerülő telefonnal indul el otthonról, mert fél attól, akihez tegnap még hazament? Van ma éjjel hely, ahová biztonságban eljuthat? Ki segít neki holnap, ha a bántalmazója tudja, hová járnak a gyerekek iskolába? És hová mehetnek, amikor lejár az átmeneti ellátás? Ezekre a kérdésekre kellene válaszolnia a magyar politikusoknak. Az Orbán-kormány éveken át elutasította az isztambuli egyezmény ratifikálását. Magyar Péter kormányának most megvan a parlamenti ereje ahhoz, hogy ezt a döntést felülírja.
Magyarország 2014-ben ugyan aláírta a nők elleni és a családon belüli erőszak megelőzéséről és leküzdéséről szóló egyezményt. A Fidesz–KDNP parlamenti többsége 2020-ban mégis politikai nyilatkozatban utasította el a ratifikációt, vagyis hat évig a bolondját járatta a női érdekvédőkkel, amikor egyeztető tárgyalásokra hívta őket. A magyar jobboldal akkori kormánya a társadalmi nem és a migráció köré szervezte a vitát, és közben azt állította, hogy a magyar szabályok megfelelő védelmet adnak. Ha így van, miért ne vállalhatná az állam, hogy független szakértők is megvizsgálják, hogyan működik ez a védelem? A ratifikációval Magyarország ugyanis ilyen külső ellenőrzést is vállalna.
A TISZA választási programjában szerepelt a krízis- és átmeneti otthonok bővítése, valamint a rendőrségi és gyámhatósági továbbképzés, de az isztambuli egyezmény ratifikációra nem tett vállalást. Ősszel a párt Női Műhelyének képviseletében Pásztor Anett már prioritásnak nevezte az egyezmény ratifikálását. A kormánypártnak 141 képviselője van. Ekkora többséggel Magyar Péter kormánya meg tudja mondani, melyik ülésnapra kívánja beterjeszteni a javaslatot, melyik miniszter felel a végrehajtásért, és a költségvetésben a fedezet melyik soron jelenik meg. Ennyit joggal várhatnak el azok a civil érdekvédők, akik 2011 óta követelik vagy akik az elmúlt időben ezért tüntettek, és az a tizenhárom női lap is, amely októberben közösen szólalt meg.
A civil szervezetekkel való egyeztetésnek pedig csak akkor van értelme, ha a kormány nyilvánosan megmondja, kiket és milyen szakmai szempontok alapján von be, mire kéri a véleményüket, és mit épít be a javaslataikból. Néhány meghívottal folytatott beszélgetés kevés egy országos rendszer megtervezéséhez. Meg kell hallgatni azokat is például, akik jogsegélyt adnak, vidéken szerveznek ellátást, fogyatékossággal élő áldozatokat támogatnak, vagy naponta látják, hol akad el egy feljelentés. Az ő tapasztalataikból derülhet ki, melyik szolgáltatás létezik a térképen, és melyikhez fér hozzá ténylegesen az, akinek szüksége van rá.
A 2024-ben ismertetett hivatalos adatok szerint ma hazánkban húsz krízisközpont, nyolc titkos menedékház, húsz félutas ház és hét kríziskezelő ambulancia működött. Ezek különböző feladatokat látnak el. Az ambulancia tanácsadást adhat, a titkos menedékház biztonságos elhelyezést nyújt, a félutas ház az önálló élet újrakezdését segíti. Az isztambuli egyezmény megfelelő számú és könnyen elérhető menedékhelyet ír elő. A hozzá készült magyarázó jelentésben hivatkozott ajánlás tízezer lakosra egy család befogadására alkalmas hely. A KSH 2026 eleji népességadatával számolva ez országosan nagyjából 949 családi helyet jelent irányszámként. Ehhez a kormánynak olyan adatot kell közölnie, amelyből látszik, hány család fér el egyszerre, az ország mely részein és milyen feltételekkel. Nyolc intézményből önmagában nem derül ki a befogadóképesség, ahogyan az egyéni ágyak számából sem lehet közvetlenül kiszámolni a családi helyek hiányát.
Továbbá ne feledjük a menekülés után is kell valahol élni. A WAVE európai szakmai hálózat magyar országprofilja szerint a krízisközpontban legfeljebb nyolc hétig, a titkos menedékházban legfeljebb hat hónapig lehet maradni. Közben egy anyának lakást és megélhetést kell találnia, intéznie kell a gyerekei ügyeit, és lehet, hogy bíróságra is jár. Milyen választ adunk neki, ha lejár az ellátása, a kauciót még mindig nem tudja kifizetni, a bántalmazó pedig visszavárja? A félutas lakhatás, a jogsegély, a pszichológiai támogatás és az elérhető bérlakás együtt teszi lehetővé, hogy a menekülésből tartós biztonság legyen.
Itt érünk el ahhoz a kényes kérdéshez, amelyre a magyar jobboldal kormányai évek óta tartoznak a válasszal: Mennyi pénzt hajlandók valójában az áldozatok védelmére fordítani? Mert aki tud az erőszakról, mégsem tesz ellene, annak hallgatása nem semlegesség, hanem felelősség. Egyetlen nő élete sem lehet költségvetési mérlegelés vagy politikai alku tárgya.
A 2026-os költségvetési törvény egyik támogatási tétele a családok átmeneti otthona által működtetett titkos menedékházra szolgálatonként évi 20 millió forintot állapít meg. Ugyanezzel a tétellel tíz további ilyen szolgálatra évi 200 millió forint jutna. Ez egyetlen támogatási sor alapján számolt példa. A teljes program költségéhez külön meg kell tervezni az ingatlanok kialakítását, az akadálymentesítést, az éjjel-nappali személyzetet, a béreket, a jogi és pszichológiai segítséget, valamint a továbblépéshez szükséges lakhatást. S nem ártana, ha a kormány közzé tenné a meglévő kapacitást, a feltárt hiányokat és a több évre szóló költségtervet. Akkor azt is látni fogjuk, mennyit ér a költségvetésben az, amit a nyilatkozatokban prioritásnak neveznek.
Továbbá, a szemléletváltást ugyanígy meg kell fizetni és meg kell szervezni. Az isztambuli egyezmény 14. cikke az életkorhoz igazodó oktatásról, a 15. cikke az érintett szakemberek képzéséről rendelkezik. Már az iskolában beszélni kell a személyes határokról és arról, hogyan lehet segítséget kérni, ha otthon, az utcán vagy a munkahelyen erőszak ér valakit. A rendőröknek, ügyészeknek és bíráknak a saját munkájukra szabott képzés szükséges. A jogi egyetemen is tanítani szükséges, hogyan működik a kényszerítő kontroll, mit jelez az ismétlődő fenyegetés, és hogyan lehet elkerülni, hogy az eljárás újra kiszolgáltatott helyzetbe hozza az áldozatot, mert a bizalom azon múlik, mi történik, amikor valaki először segítséget kér.
A védelemhez életkortól, egészségi állapottól és fogyatékosságtól függetlenül hozzá kell férni. Egy kerekesszéket használó nő számára a menedék csak akkor elérhető, ha be is jut oda, és ott megkapja a szükséges segítséget. Az idősotthonokban és az egészségügyi intézményekben előforduló visszaélésekhez külön intézményi garanciákat is szükséges biztosítani, köztük olyan panaszút, amelyet az érintett biztonságosan, az őt ellátó személytől függetlenül használhat. Vajon ezekre ki gondol ma a parlament padsoraiban ülve?
Tisztelt politikusok! A Parlamentben a döntés felelőssége minden képviselőé. Önöktől dátumot, felelőst és költségvetési fedezetet várnak a női érdekvédő civil szervezetek. Egy országban, ahol a nőknek az életükért kell könyörögniük, a hatalom nem bújhat többé ünnepi beszédek, márciusi virágok és családvédelmi jelszavak mögé. Mert az emberi élet védelme nem politikai kegy, hanem az állam kötelessége.
Alföldi Andrea, Magyar Nők Szövetsége ügyvezető
Fotó: 2013. május 14-én a Parlamentben követeltük az Isztambuli egyezmény ratifikálását.
