A magyar nőkkel való megállapodás elé
„Az anyaságot általában romantikus költői dolognak tekintik, de hogy anyának, dolgozó anyának lenni mit jelent, azt csak az tudja, aki elnehezülő testtel és sajgó háttal dolgozik a földeken vagy a gépek előtt, tekintet nélkül arra, hogy varrógép, írógép vagy ipari munkagép-e az. Tisztelt Nemzetgyűlés! Leszegezni kívánom, hogy az anyaság nem magánügy, hanem a társadalomnak tett szolgálat…Korábban a sokgyermekes anyákat medáliákkal tüntették ki, mint a tenyészállatokat. Mi nem óhajtunk ilyen kitüntetésekben részesülni, hanem azt kívánjuk, hogy a társadalom érezze: kutya kötelessége, hogy segítsen a gyermek felnevelésében.” – interpellált viharos taps mellett 1946. február 13-án a Nemzetgyűlésben a szociáldemokrata képviselő Hajdú Ernőné.
Orbán Viktor miniszterelnök ez év áprilisában egy rádió interjúban azt nyilatkozta, olyan megállapodást kötne a nőkkel, amire még nem volt példa. (Igaz, ezt beárnyékolta más megszólalása.) Napokig uralta a közvéleményt a mondata, számtalan cikk íródott, pro és kontra vélemények jelentek meg a sajtóban, egyes nőszervezetek kiáltványokat tettek és valljuk be sületlenségek tömege látott napvilágra a közösségi médiában. De mit várhatunk a polgártársaktól, amikor a magyar parlamenti képviselők többségi állásfoglalása megegyezik az online világ névtelen hozzászólóival, például, hogy a nők, azért keresnek átlagban kevesebbet a férfiakénál, mert a munkájuk kevesebbet ér. Akik ezt vallják, azok számára az Európai Bizottság, az Európai Tanács irányelvei, és határozatai, az OECD, az ENSZ és az Eurobarométer, az Eurostat, vagy a KSH adatai sem fognak megvilágosodást hozni a nők alapvető jogainak témájában, vagy a nemek közötti bérszakadék felszámolásában, a házimunka és gyermekgondozás egyenlő megosztásában, a gondozói helyzetből eredő hátrányok kezelésében, az üvegplafon/üvegfal áttörésének támogatásában a gazdasági- és politikai döntéshozatalban ecc..
Ám, térjünk vissza a megállapodás ügyéhez, mert ha már megszületett, mint politikai szándék, legyünk jóhiszeműek és feltételezzük, hogy nem egy újabb politikai termékről van szó, bár még nem ismeretes a nyilvánosság előtt a konzultáció kérdésköre, módja és érdemi, ellenőrizhető folyamata. Szóval legyünk türelemmel még akkor is, ha elfogadjuk Filippov Gábor hibrid rezsim elméletét. Minden józan gondolkodó polgár ugyanis belátja, hogy sem a tengernyi óriás plakát, sem a szemétben végzett konzultációs papírok tömege nem szolgálja sem a társadalmi megbékélést, sem a nők valódi igényeinek, kéréseinek meghallgatását. Ismert tény, hogy körülményes, munkás tevékenység a valódi társadalmi egyeztetés létrehozása, kellő türelem és együttműködési szándék szükséges, még akkor is, ha a tárgyalók nem értenek mindenben egyet, sőt akkor a legfontosabb, amikor nagyon nem értenek egyet. Történelmi tetthez, olyan mentalitás és politikai akarat szükséges, mely úgy tiszteli a Nőt, mint saját magát, mert pontosan tudja, hogy minden társadalmi változás végpontján a Nő áll.
Egy sikeres megállapodás létrehozásával az a baj, hogy azt is felszínre hozza, amit nem akarunk, mert előtérbe kerülnek a tények, az árnyoldalak, a hallogatott válaszok, a valódi társadalmi kérdések. A magyar családpolitika története és családtámogatási rendszer fejlődése azt mutatja, hogy a népesedési-, szociális-, és foglalkoztatáspolitika legtöbbször eltérő utakon jár, sokszor egymásra ellentétes hatást fejtenek ki. Tagadhatatlanul igaza van évtizedek óta Ferge Zsuzsa Széchenyi-díjas szociológusnak abban, hogy a magyar családtámogatási rendszer valóban válaszút elé érkezett, ugyanis dönteni szükséges, hogy a jelenlegi gazdasági- és társadalmi folyamatok tükrében a legtöbb gyermeket nevelő alacsony jövedelmű családok társadalmi felemelése a politikai cél vagy továbbra is a szegénység újratermelődéséhez való hozzájárulás felé veszi az irányt. Napjainkban is a munkából származó jövedelmek mellett a háztartások bevételének másodlagos forrása ugyanis a családtámogatás ellátásai. Hazánkban 1912. június 11-én bevezetett családi pótlék népesedéspolitikai okokból került bevezetésre, a gyermeknevelés költségeihez való rendszeres pénzbeli hozzájárulás okán. Hazánk megelőzte az európai országokat a társadalombiztosítás legfontosabb alapelveinek törvénybe helyezésével az 1907. évi XIX. törvény megszavazásával. 1922-ben a terhességi- és szoptatási segély bevezetése, vagy az 1941-től a gyermekek után járó táppénzpótlék egy valamiben egyezik meg napjaink családtámogatási politikájával: munkavégzéshez kötött. Száz éve sem vonatkozott a cselédekre, napszámosokra, alkalmi munkásokra, munkanélküliekre.
A születésszám emelésére irányuló kormányzati döntések méltányolandók, ám több szakértői vélemény szerint alapjaiban tévesek, hiszen számos kutatás kimutatta, hogy a leendő szülőket nem a pénz motiválja a gyermekvállalásra, hanem a kiszámítható, biztonságos jövőkép. A nők mit hallanak a sajtó egy részétől mindennap: a nemzet „harcban áll”! (most ne firtassuk, hogy kivel). Felvetődik bennünk kicsit cinikusan André Léo (Victoire Léodile Béra) a francia feminizmus egyik kiváló képviselőjének mondata: „Tábornok, gondolkodjunk el egy pillanatra: lehetséges volna forradalmat csinálni nők nélkül?”
Egy gyermek megszületése rendkívül összetett jelenség, sokféle nézőpontja létezik, így biológiai, kulturális, szociális ecc. Egy biztos, a szülés biológiai lebonyolítását a társadalmi kultúra formája, felügyeli, társadalmi problémává avatja. A szülés kultúrájához számtalan képzet, tabu, tradíció, elvárás és ideológia rögzül, amely az adott társadalom értékét közvetíti. Ezt kiváló tanulmányokkal járja körbe dr. Kisdi Barbara a Létkérdések a születés körül kötetben.
Ám, mielőtt a szülőszobába lépnénk, lenne egy-két fontos kérdés, amit tisztázni szükséges egy megállapodás előtt: pontosan kivel is kíván megegyezni a Kormány? A nőtársadalom ugyanis nem egy homogén massza, érdekképviseletük sem egyforma, sokszínű és sokrétű női csoportok tevékenykednek számos nőkérdésben. Vajon kit hív tárgyalóasztalhoz? Lesz-e egyáltalán tárgyalóasztal? Létezik-e politikai őszinte szándék a megváltozott női szerepeket új nőkorszakba helyezni? Készülnek-e vitaanyagok és hatástanulmányok a kérdésekben? Bevonásra kerülnek-e egyes szakterületek mérvadó kutatói? Vagy csupán a külön kiválasztottak ülhetnek egy protokolláris sajtó esemény keretében a megállapodás asztalához?
A 21. század elején láthatóan a tradicionális szerepek és a családi hierarchia végleg átrendeződni látszik, de a klasszikus nőies elvárások megmaradtak. Azok a feministák akik, nem fogalmaznak óvatosan még nőtársaik között is heves reakciókat váltanak ki, hiszen a „rendes férj/társ” eltartási védelmébe burkolóznak. Az unalomig ismert kifogások körében számos jelenséget fel sem ismernek, mert bájos belenyugvó kedvességük miatt nem vitatják. A feminista kritika viszont egyértelműen fogalmaz: a nemek közötti hierarchia fennmaradásának oka a férfi uralta hatalom permanens legitimitása, s annak alanyi jogon való kisajátítása. A nők többszörös diszkrimináltsága családi-közéleti-gazdasági területen a maszkulin központú törvényalkotás és államelméleti alapvetések tartják fent.
A nőkkel való megállapodási szándék dicséretes, annak végrehajtásról még nem tudunk semmit.
Tény, hogy évtizedek óta várat magára egy pártpolitika feletti társadalmi diskurzus.
Tény, hogy amelyik kormányzó erő meghívja erre a nem kívánt vendégeket is, az valóban történelmi tettet hajt végre nem csupán nőtörténelmi szempontból.
Vagy úgy kerül a nem kívánatos nők beszédébe, mint a francia kommün harcos nőinek férfiakra szórt jóslata: „olyanok vagytok, mint a lengyel nemes, aki szabadságharcba indul, de nem szabadítja fel jobbágyait….úgy is fogjátok végezni.”
Alföldi Andrea, Magyar Nők Szövetsége elnöke