Sokan emlékeznek még a Halló, Belváros! frenetikus jelenetére: “Szoprán: Géza, védjél meg! Basszus: Védjen meg a Nőtanács! Vasedény: Megjött az NDK turmix! Érdekel valakit?”. De a humort félretéve joggal adódik a kérdés: ki védi meg a nőket, ha az állam eddig nem tudta? Milyen lesz az új jobboldali kormány nőpolitikája?
Nem tudjuk. Igaz, az első megmosolyogtató pillanaton gyorsan túl is estünk: Magyar Péter a választás után, április végén azt írta közösségi oldalára, hogy „a TISZA-nak és nektek köszönhetően több nő lesz a leendő Országgyűlésben, mint fideszes.” Tagadhatatlanul jó politikai marketingszöveg, csakhogy egy 42 fős Fidesz-frakciót nem művészet túlszárnyalni. A kérdés nem az, hogy a Tiszának hány nő képviselője van a Fideszhez képest, hanem az, hogy az új kormányban tizenhat miniszterből miért csak négy nő kapott bársonyszéket – még ha a házelnöki tisztséget nő tölti is be. És az, hogy Tarr Zoltán miniszter vezetése alatt, a Társadalmi Kapcsolatokért és Kultúráért Felelős Minisztériumban hol foglal majd helyet a nőpolitika, ha egyáltalán jelen lesz.
Ironikus módon a társadalom messze előrébb jár, mint a politikai osztály. A 2025 novemberében készült közvélemény-kutatásunk szerint a megkérdezettek 61 százaléka gondolja úgy, hogy több nőre lenne szükség a politikában, és egy hipotetikus női miniszterelnökre a férfiak 81 százaléka szavazna. Az igény tehát megvan, a politikai akarat hiányzik.
A magyar politika, különösen a jobboldalé, erősen férfiközpontú. A társadalomba mélyen beivódott „macsó” kultúra és a szexista sztereotípiák nem pusztán kulturális érdekességek: társadalmi megosztottsághoz és szakpolitikai vaksághoz vezetnek. Évtizedek kutatásai és a nőpolitikával foglalkozó civilek követelései igazolják, hogy a társadalom felét érintő problémák megoldásához valódi politikai felelősségvállalás kell, nem gesztuspolitika.
Ha az új kormány nem veszi komolyan a nők politikai képviseletét, a rendszerváltás mítosza megbukik. Ami marad: kormányváltás, elitváltás – más arcokkal, de ugyanazzal a vakfolttal.
Ehhez két konkrét lépés elengedhetetlen. Először: a nemzetközi és hazai civil szervezeteket valódi kormányzati egyeztető fórumhoz kell ültetni. Nem látszatra, nem kirakatba, hanem azért, mert ez szemléletváltást tükrözne, és esélyt adna a nemek közötti egyenlőség érdemi előmozdítására. Másodszor: a Tisza Párt sikerét a Republikon Intézet adatai szerint többségében baloldali és liberális szavazók adták. Ők joggal kérhetik számon azokat a kérdéseket, amelyek a kampányprogramból a szavazatmaximálás oltárán kimaradtak: például az Isztambuli Egyezmény aláírását és ratifikálását, a magyar jogrendbe való beépítését. A Fidesz-kormány alatt elkészült „A nők szerepének erősítése a családban és a társadalomban 2021-2030” akcióterv – amelyhez a civil szféra számos módosítási javaslatot dolgozott ki – kiindulópontnak meggondolandó.
A nők politikai képviselete nem „úri huncutság”, hanem égető szükséglet. A nők és férfiak társadalmi problématérképe eltérő: a nők mélyebb megélhetési és hozzáférési válságot élnek át. Női döntéshozók nélkül a politika sötétben tapogatózik, amikor a nők helyzetén próbál javítani, ha egyáltalán próbál.
A német Nőtanács 2025 tavaszán sajtóközleményben figyelmeztetett: aki visszafogja a nők jogait, a jó oktatást és az erőszak elleni védelmet, az kudarcot vall a fenntartható társadalmi átszervezésben. Érdemes lenne meghallani.
A mindenkori hatalom számára pedig álljon itt Ugrin Emese figyelemre méltó gondolata az 1991-es Mozgó Világból: „Én azt hiszem, hogy az igazi rendszerváltás mindig a konyhában dől el… a valóságos élet megváltoztatása akkor kezdődik, amikor az asszonyok a fakanalat odavágják.”
Addig pedig véd téged a Nőtanács.
A szerző a Magyar Nők Szövetsége ügyvezetője.