Nem olyan régen felmondtam a munkahelyemen, mert már nem bírtam elviselni azt a fajta magatartást, amely a vezetést közvetlen főnökömet jellemezte. A cég egyébként nagyon is családbarátként promózza magát, holott az én esetem az élő példa rá, mennyire nem
Nem olyan régen felmondtam a munkahelyemen, mert már nem bírtam elviselni azt a fajta magatartást, amely a vezetést közvetlen főnökömet jellemezte. A cég egyébként nagyon is családbarátként promózza magát, holott az én esetem az élő példa rá, mennyire nem így van. 26 éves vagyok, több mint három évet húztam le náluk, viszonylag nyugalomban. Áprilisban teljesen megváltozott az életem, kiderült, hogy gyermeket várok. A férjemmel nagyon boldogok voltunk, már egy ideje terveztük a picit, szóval úgy nézett ki, minden a legnagyobb rendben. Úgy terveztem, hogy ameddig csak lehet, dolgozni fogok, mert a pénz ugye nem elhanyagolható szempont, viszont azt is megbeszéltük a férjemmel, hogy beszámolok bent a vezetőségnek az állapotomról, ne érje őket meglepetésként és mégis csak így a korrekt.
Így is tettem, nem hezitáltam sokat, megkértem a főnökömet, hogy hagy beszéljek vele, majd elmondtam, hogy gyermeket várok. Az első pillanatban nem is szólt semmit, de az arcára kiült valami egészen fura érzés, csak pár perccel később értettem meg, hogy félig düh, félig undor lehetett. A reakciója ennek fényében már nem is volt annyira meglepő. Elmagyarázta, hogy egyáltalán nem örül a helyzetnek és reméli, hogy meggondolom magam, mert mégis milyen felelőtlenség ebben a helyzetben és amúgy is ilyen fiatalon gyermeket vállalni. Azt is mondta, hogy legyek épeszű, vetessem el, ameddig lehet, válasszam a karrieremet és majd 6-8, esetleg 10 év múlva ráérek ilyen „hülyeségekkel” foglalkozni. Próbáltam én is mondani a magamét, de le sem lehetett lőni, csak mondta, mondta, nagyon meg akart győzni az igazáról. Példákat hozott fel, az előmenetellel érvelt, tiszta szürreális volt az egész. Végül a jó fél órás hegyi beszédet követően nekem szegezte a kérdést, hogyan lesz tovább. Mondtam, hogy a gyermeket márpedig mindenképp a világra hozom, mert a család számomra mindennél lényegesebb és fontosabb.
Nem volt megértő, épp ellenkezőleg, átment totális támadásba. Megfenyegetett, hogy bár ki nem rúghat, de pokollá teszi az életemet és ellehetetleníti a munkámat, ha nem gondolom meg magam. Egy hét úgymond gondolkodási időt adott. Ott és akkor bennem is felment a pumpa és a képébe vágtam, hogy nem érdekel, úgy sem fog sikerülni. Hamar kiderült, mégis neki lett igaza. Azzal kezdte, hogy a nyakamba sózott már másnap olyan mennyiségű munkát, amely alapvetően 2-3 napot vett volna időbe, az utasítás szerint nekem azt egy nap alatt kellett volna elkészítenem. Ebből már éreztem, hogy bekeményített, de nem szóltam, próbáltam erőn felül teljesíteni, ami ugyan sikerült is, de a feladattal sajnos képtelen voltam végezni a megszabott időre. Persze ekkor jött a fejmosás, méghozzá igen megalázó módon, a kollégák és kolléganők előtt, az ordítást pedig megspékelte azzal, hogy beleszűrt olyan oda egyáltalán nem illő dolgokat, mint az én terhességem. Megjegyzéseket tett rá, hogy nem bírom a tempót, mert terhes vagyok, hogy ő megmondta, húzzak már el abortuszra, úgy sem fog szeretni a gyerekem, mert ha így folytatom, semmilyen munkahelyen nem fogok kelleni és nem tudok neki megadni semmit, stb.. Meg kell, mondjam, borzasztóan kikészültem, egész estét végig sírtam otthon. A férjem próbált nyugtatni és azt tanácsolta, hagyjam ott az ilyen munkahelyet, mert teljesen tönkre tesz majd, de azt mondtam, még megpróbálok kitartani.
Sajnos ezen elhatározásom nem sikerült, mert gondolkodási időnek adott egy hét alatt az ilyen vegzálások állandóvá váltak és naponta tucatnyi alkalommal kaptam meg, hogy mennyire szar ember vagyok (már bocsánat, de szó szerint így mondta), mennyire rossz anya leszek, nem érek semmit, nem tudom ellátni a kötelességeimet sem. A hét végére beláttam, hogy veszítettem, muszáj lépnem valamit, ami nem lehet más, csak a felmondás. Ezt a légkört, ezt a hangulatot hosszú távon nem lehet bírni, pláne, ha az ember lánya már nincs is egyedül és nem csak a saját egészségéért felelős. Így sajnos közös megegyezéssel távoznom kellett.
Azóta itthon vagyok. Bár próbálok keresni, keresgélni, de mindenhonnan azonnal elküldenek, amikor megtudják, gyermeket várok, hazudni pedig nem akarok, nem is fogok. Azért viszont nagyon hálás vagyok a férjemnek, hogy mennyire megértő és kedves velem,, egyáltalán nem hibáztat a történtekért. És a reményt sem adtam fel, hogy új munkahelyet találjak.
Egy kismama
A cikk eredeti helye: