A magyar nők visszatekinthetnek egy igen tiszteletre méltó hazai feminista
történelemre, hiszen a választói jogért folytatott küzdelem, vagy a munkásnők védelme
érdekében szép anyáink sokat harcoltak. A sokszínű nőmozgalmak a maguk értékrendje
szerint folytatták munkájukat, míg 1913-ban megrendezték az első Nőnapot
Magyarországon. Megszületett egy globális mozgalom, és eljutottunk a tüntetések világától
egy elismert nemzetközi ünnepig, mely magába foglalta a nők küzdelmeit és egyben
egyetemleges szolidaritását egymás iránt. Napjainkra a célok alig változtak: nemtől
függetlenül arra ösztönöz, hogy részt vegyünk egy igazságosabb és egyenlőbb világ
megteremtésében. Március 8-a nem csupán megemlékezési esemény, hanem szervezett,
kollektív egyenlőségi követelés.
A magyar választási kampányban keveset foglalkoznak a társadalom felét – a nőket – érintő valódi problémákkal, és ez most is világosan látszik a pártok
kampánydokumentumaiban. Nincs sok öröm ezeket olvasva egy valódi női érdekvédő
számára, mert újra megerősíti azt a gondolatot, hogy a politikai pártok számára a női
szavazókra fókuszáló társadalompolitikai kérdések nem túl fontosak. Emellett érdemes
kimondani egy kellemetlen belső feszültséget is: a változást egyre hangosabban követelő
mozgalmi hang gyakran kiszorítja a szakpolitikai elemzéseket és a konkrét javaslatokat. Aki adatokkal, módszertannal érkezik, annak kevésbé jut mikrofon, mint aki jelszavakkal. Ez a két dinamika – a pártok érdektelensége és a mozgalmi túlkiabálás – összességében elsorvasztja a nőpolitikai szakpolitikát. Nem túl népszerű, aki most a figyelmet erre irányítja.
A kormánypárt választási programja legfeljebb sejtetés: a „folytatjuk” szlogen és a „A
nők szerepének erősítése a családban és a társadalomban (2021–2030)” című akcióterv. Az Isztambuli Egyezmény ratifikálása és bevezetése szóba sem jön – igaz, ez a legnagyobb
ellenzéki Tisza pártnál sincs meg, és csupán a Demokratikus Koalíció említi, amely aztán
három mondattal el is intézi a nőpolitikai kérdéseket. Egy valódi baloldalt hirdető pártra
nézve ez szégyen, a szociáldemokrata értékek megtagadása.
A Tisza Párt nőpolitikai programja a jelenlegi kormány akciótervének kibővített
változata. A jobboldali ideológiai alapokra redukált vállalások között rendszerszintű radikális változás nincs, és amit kínál, az inkább költséghatékonyság és némi átláthatóság.
Az Egyenlő Bánásmódért Ombudsman intézménye szép ígéret, ám valódi hatósági
jogköre homályos – emlékezzünk az Egyenlő Bánásmódért Hatóság teljes jogfosztására és
érdemi tevékenységének lesüllyesztésére. A program nyelve sokat elárul: „felülvizsgáljuk,
törekszünk, vizsgáljuk.” Ezek nem vállalások, hanem kitérések.
Ami konkrétan hiányzik, az több területen is súlyos. Egészségügy és reprodukciós
jogok: nincs vállalás a szabad szülészorvos-választásra, a meddőségi problémákkal küzdő nők gyermekvállalási segítségére, a fiatalok tudatos szexuális életre való felkészítésére, az
ingyenes fogamzásgátló készítmények forgalmazására vagy a változókor utáni női higiéniás
termékek áfájának csökkentésére. Megélhetés és szegénység: nem a menstruációs
szegénységet kell prioritásba tenni, hanem a szegénység női arcát, vagyis a megélhetési
szegénységet, mely a nők többségét érinti. Hiányzik a kényszervállalkozásokba menekülő nők támogatása és a női szövetkezeti programok megteremtése. Védelem és válságkezelés: a női menedékházakat és krízisotthonokat nem felülvizsgálni szükséges, hanem bővíteni.
A „duplára emeljük” vállalási pontok szépen hangzanak, de az így megemelt összegek
vásárlóereje az infláció mértékét ismerve egyre kevesebb. A finn példára bevezetésre kerülő gyermekkelengye-csomag értéke töredéke az eredetinek, és ismerve az egyhavi pelenka szükségletet is kevés – szimbolikus gesztus, nem szakpolitika.
Nem szerepel egyetlen párt programjában sem a Munka Törvénykönyvének alapos
módosítása a női dolgozók védelmére. Különösen feltűnő az „Egyenlő díjazás és
bértranszparencia a munkahelyeken” uniós rendelet hiánya, amelyet 2026. június 7-ig
kötelezően be kell vezetni – ez azt jelenti, hogy a következő kormánynak az első ötven
napjában készen kell állnia a tervezettel, mégis egyik párt sem említi. Hiányzik továbbá a nők közéleti szerepvállalásának konkrét támogatása: a pártok általi ismert országos listán
legfeljebb 20% a női jelöltek aránya (Fidesz–KDNP); a Tisza Párt országos listája még nem
ismert, kivéve az első öt személyt.
Az ENSZ Nők Helyzetével Foglalkozó Bizottsága 2026 márciusában tartandó 70. ülésén
prioritásba tette az igazságszolgáltatáshoz való hozzáférés megerősítését minden nő
számára, a méltányos jogrendszeri módosítások előmozdítását, a diszkriminatív törvények és gyakorlatok megszüntetését, a strukturális akadályok kezelését, valamint a nők elleni erőszak minden formájának felszámolását. Ezen tématerületekről a magyar civil női érdekvédők könyvtárnyi kutatást, módszertant és konkrét javaslatot halmoztak fel több évtized alatt. Harmincnál is több éve készülnek ezek az anyagok. Eddig süket fülekre találtak.
Miért számít mégis ma március 8-a? Mert ez az egyetlen nap, amikor legalább
kérdésként felmerül, amit az év többi 364 napján senki nem kérdez: hol vannak a konkrét
vállalások? A menedékházak, a bértranszparencia, a meddőségi ellátás, a szabad
orvosválasztás – mindez nem feminista álom, hanem szakpolitikai minimum, aminek
évtizedek óta megvan a kidolgozott háttere. A pártok ezt tudják. Éppen ezért nem
szórakozottságból hallgatnak, hanem választásból. Pedig a kutatási adatok egyértelműek: a
többség szükségesnek tartja a nőkre koncentráló politikát, miközben a jelenlegi kormányról nem gondolja, hogy valóban támogatja a nőket érintő ügyeket. A többség abban is egyetért, hogy a családpolitikai döntések inkább a kormány támogatottságának növelését szolgálják, nem a nőket és a családokat segítik. A területek, ahol a nőkre fókuszáló politikát kellene folytatni, világosan kirajzolódnak – de nincs, aki képviselje őket.
A valódi fordulat nem ezen a választáson történik meg. De a számonkérést most kell elkezdeni, mert a nők politikai képviselete fájóan hiányzik a magyar politikából